Simon Márton:

Kis kék vers az együttérzésről

Szeretném együttérzésemről biztosítani
a fákat,
akik zavart álldogálással
töltik az életük,

a hó
kék selyemmezőkön
mozgó hosszú játékában.

És a mezők liliomait,
akik a jelenre emlékezni
születnek,

illatozva,

vagyis azt mondogatni,
hogy
amúgy minden rendben.

Szeretném együttérzésemről biztosítani
a tengeri keszeget,
ami a partra vetve
fekszik az
esőben

és nem boldog.

Üzenem neki, ne röhögjön,
ha megkapja a kérdést,

melyik nehezebb,

száz kiló vastól
vagy száz kiló tolltól
megszabadulni,

csak gondoljon a süllyedés
otthonosságára.

Szeretném együttérzésemről biztosítani
az arcom,
noha annyi éven át
nem tudtunk
szót érteni,

mostanra pedig valahogy mindegy lett,

ha eszembe jut, még
mindig zavarba hoz,
mit mondanék neki.
Szeretném együttérzésemről biztosítani
a párkányt a torony tetején,

mert a semmivel határos.

Szeretném együttérzésemről biztosítani
az ajtót, amin kimentél,
ha már
megírtam róla mindent,

szívesen megmutatnám neked,
kár, hogy nem fogsz többé
visszajönni

puha felületekre írt ügyetlen üzeneteimért.

Nélküled a szappannak egyszerűen csak
szappanszaga van.

Szeretném együttérzésemről biztosítani
a kilátást az ablak mögött
körömollóval kivágott nézésemmel
az idő omladozó lépteit
hallgatva.

Egy szelet ég felhőkkel, nappal,
virágokkal, vacsorára.

Üzenem, hogy kérdeznélek,
de sajnos
az összes görbe írásjelem elfogyott.

Három dallamot akarok egyszerre dúdolni.
Ezt nevezik hallgatásnak.